Levelet írt egy édesanya, elviszi a gyereket az iskolából.

Köszöni a tanító néniknek, hogy a gyönyörű, pici fiú megtanult írni-olvasni, megtanult számolni, hogy szerették őt és szerethette a társait is, de ők tovább nem tudják elfogadni, hogy a két autista és egy hiperaktív osztálytárs rendet bont, akadályozza a haladást, megszünteti a nyugalmat, békességet. Leírja, hogy ő nem haragszik, mert tudja, mindez nem a tanítónénik hibája, hanem az iskoláé, amelyik úgy akar integrálni, hogy nincsenek meg ehhez az eszközei.

Én megértem őt. Az egyik legkedvesebb kollégám, nemcsak megérti, de igazat ad neki. Én ezt nem tudom megtenni.

Az oktatás szereplői különböző módokon viszonyulnak az integráláshoz, személyiségüktől, képzettségüktől, koruktól meghatározott módon.

Az integrálást a kiváló pedagógus szereti. Büszkeséget érez, amikor eredményes, nem sajnálja a rengeteg plusz munkát, töprengést, aggodalmat. Van hozzá érzéke és van benne motiváció a fejlődésre. Meglátja az apró sikereket és képes nagyobbakat is elérni, mert szereti azt a gyereket, még akkor is, amikor letolt gatyával, kiabálva szalad körbe-körbe.

Az integrálást a középszerű pedagógus elviseli. Tudja, hogy a gyerekek sokfélék, máshogy kell szólni az egyikhez és másképp a másikhoz. Megtanul együtt élni azzal, hogy a káposztafejek nem egyformák és néha még rákeres a neten arra, hogy mit is jelent a hiperaktivitás. Talán elmegy továbbképzésre is, ahonnan jó esetben gazdagabban tér vissza a csemeték közé.

Az integrálást nagyon nehezen viseli a szögletes pedagógus. Ő nem gyereket, még csak nem is káposztafejet, hanem feladatot lát. Neki meg kell tanítani valamit. Ki van tűzve, hogy mit és mennyi idő alatt. A hogyan-t is tudja, hiszen évek, évtizedek óta csinálja ugyanúgy és eddig mindenki meg is tanulta, amit kellett. Őrjöngve jön a tanáriba, hogy a gyerek már megint nem figyelt, sőt körzővel akarta szurkálni a padtársát, és ő hiába kiabált rá, meg sem hallotta. Hörgi, hogy ő ilyen körülmények között nem tud tanítani, ő nem gyógypedagógus, ő ehhez nem ért és nem is kíván érteni, mert őt "normális" gyerekek tanítására képezték ki.

Az integrálást leginkább a gyerekek viselik jól. Ők gyorsan megtanulják, hogy Ödönnek ma rossz napja van, nem szabad piszkálni, mert harap. Azt is látják, hogy ma jó passzban van, nagyot lehet majd játszani vele az udvaron. Látják azt is, ha vásott kedvében érkezik és tudják, fel lehet úgy piszkálni, hogy legyen egy kis extra mulatság. Ők nem gondolkodnak még autizmusban, spektrumbetegségben, hírből sem hallottak SNI-ről, sőt a BTM mozaikszó sem mond nekik semmit. Ők annyit tudnak, hogy Ödön máshogy reagál a dolgokra és ebből akár jó móka is lehet. A csíny csak az agresszió miatt fordulhat rosszra és akkor jön a kisírt szem és mindenről kiderül, hogy Ödön hibája. Itt nem mindegy, hogy erre miként reagál a pedagógus, mit mond a szülő. És biztos vagyok abban, hogy nem könnyű ezredszerre is azt mondani, hogy "értsd meg, neki nagyon nehéz".

Az integrálást nagyon szeretik azok a szülők, akiknek a gyerekét integrálni kell. Tudják, hogy egész életükben "egészséges" emberek között lesznek, velük kell együtt élniük, velük kell versenyezniük. Látják, érzik, tudják, hogy egészen máshogy fejlődik a gyermekük egy épp közösségben, mint ott, ahol a hasonlóak vannak egy teremben. Ezek a szülők - tisztelet a kivételnek - keresnek egy iskolát, amelyikre ki van írva nagy betűkkel, hogy INTEGRÁLÓ, belökik a kapun, aztán majd szaladnak a szekerek. Az általam mélységesen tisztelt szülő viszont jön, kérdez és segít. Ha kell, ott ül a gyerek mögött nyolctól négyig, aztán lassan igyekszik észrevétlenné válni, aztán eltűnni. Ott van a gyereke mellett fizikailag, de ott van mellett lelkileg mindig, mert tudja, hogy milyen nehéz annak a kicsi embernek egy olyan világban lennie, ahol mindenki más, mint ő, ahol a terepviszonyok is folyamatosan változnak, és az egészet olyan nehéz megérteni.  

Az integrálást elfogadják azok a szülők, akiknek ugyan nem küzd a gyereke semmilyen problémával, de azt mondják, a felnőttéletben is fog találkozni mindenféle emberrel a gyerek, nem baj, ha tudja, mire számítson. Vannak, akik ezt "úri huncutságként" kezelik és azt mondják magukban, hogy sebaj, majd elmesélem a barátnőimnek, hogy milyen különleges iskolát is találtunk mi. Sokan vannak azok is, akik szociálisan érzékenyek és azt mondják magukban: "járhatnék én is ebben a cipőben", segítsünk. A legtöbben tudják, hogy az iskola feladata arra a társadalomra felkészíteni a diákot, amiben majd együtt kell élniük a jövőben és ebben a társadalomban sokféle szereplővel találkoznak majd.

Ezek a szülők - és ez az, amiben nem tudok egyet érteni szeretve tisztelt kollégámmal - azt képzelik, hogy az integrálás alanya mellett a teljes iskolai nap folyamán ott fog ülni valaki és segíti, metszegeti a vadhajtásait és adott esetben evakuálja a pánik elkerülése végett. Mellette lesz tanórán és szünetben, nem hagyja, hogy bántódása essék, vagy ő csináljon valami butaságot. A felnőtt életben, abban a bizonyos társadalomban, amire felkészítjük lesz mellette majdan egy Jótündér, aki ellátja ezeket a funkciókat? Azt hiszem nem. Ez nem integráció.

Kell adnunk gyógypedagógust, méghozzá zseniális gyógypedagógust, aki pontosan tudja, hogy mit és hogyan kell tennie ahhoz, hogy a gyerek képessé váljon haladni, képessé váljon átlátni az őt körülvevő világot, és tudja magát jól érezni benne. Neki kell segítenie a pedagógust is abban, hogy az eszköztára alkalmas legyen a gyermekkel közös munkára. 

Kell adnunk pszichológust, aki segít a kölyöknek feldolgozni a maga másságát és a környezete erre adott reakcióit. Ugyanennek a kiváló szakembernek kell segítenie a közösséget a megértésben és elfogadásban. Szintén az ő feladata, hogy a pedagógust átlendítse azokon a helyzeteken, amikor megtorpan, amikor nem veszi észre az apró, de felé vagy a cél felé tett lépést. 

Nekünk óriási szerencsénk van, és nem pusztán ott vannak ezek a szakemberek mellettünk, de szakmájuk legjobbjai és olyan lelkiismerettel állnak helyt, ami példaértékű és kivételes ezen a pályán. 

Pedagógusaink közül elvesztettük - ahogyan ez várható volt - a legtöbb "szögletest" és azok maradtak, akik tudják és bírják, sőt, sok esetben szeretik az integrációt.

De mit lehet ebben szeretni?

Van egy tanítványom, aki autista és túlhallása miatt egy általam zajvédelmi sisaknak titulált fülvédőben van, akkor amikor nem feltétlen fontos hallania a külvilág zaját és amikor úgy érzi, neki erre szüksége van. A játékaink között van egy nagyon hangos, ahol kiabálni kell a betűket és közben még ugrálni is muszáj. Azért amikor 14 darab 10 éves ugrál és ordít, miközben egy igen magas női hang a számítógépből visítva énekel, az nem semmi érzés és ez a videó 6 hosszú percig szól. Jancsika ilyenkor mégsem vette fel egyszer sem a zajvédőt, hanem boldogan visított, ugrált a többiekkel. Amikor harmadszorra játszottuk ezt, gondoltam kölcsönkérem a sisakot és a túlélés jegyében felveszem. A gyerek arcára kiült a döbbenet, hogy a "tanár néni fel akarja venni?!" Mondtam, igen, mert öreg vagyok és vigyáznom kell a hallásomra. Odaadta. A többiek rám néztek és a legtermészetesebb módon várták, hogy induljon a szám és a hat percig tartó őrület. Jancsika pedig nyugtázta, hogy bárkinek szüksége lehet az ő élénk sárga fülvédőjére és hetekkel később, amikor újra ez a feladat jött, magától hozta nekem, mondván, nehogy megsüketüljek.

Ez az integráció. Ez az, ami iszonyú munka valamennyi szereplőtől és ez az, ami annyi kételyt, kérdést és szorongást vált ki mindenkiből. És ez az, amit annyira, de annyira lehet szeretni.